Az élő, belső kereszténységtől eltávolodott európai miliőben a karácsonyhoz kötődő emlékek az ajándékok és az ünnepi étkezés körül csoportosulnak. Persze, mi lehet jobb annál, ha szívből megajándékozzuk azokat, akiket a legjobban szeretünk, és ha keresztény „lakoma” mintára összegyűlik a család, hogy együtt költsék el ünnepi vacsorájukat? Valóban, családi síkon ennél többre nincs is szükség. Az éjféli mise viszont már az az összekötő híd, amely az ünnep közösségi, kifelé forduló arculatát áttereli egy másik, belsőbb síkra, és az elmélyülésre lehetőséget ad. Az éjféli misével megkezdődik tehát a belső ünnep is, amiben ugyanolyan boldogító és üdvös lenne részt vennünk, mint az oly fáradhatatlanul előkészített ünnepélyben.
De hogyan idézzük fel magunkban e belső lakoma örömét? Sokféle módszer létezik erre. Egyesek a csendet ajánlják, mások az olvasást, megint mások az éneklést, kirándulást…stb. Tulajdonképpen mindegyikben ugyanazt az egyet keressük, és ezért mindegyikben meg is találhatjuk azt. „A lakomát” keressük. Azt a lakomát, amelyről a ma született kisded későbbi példázata szól (Mt 22. fejezet), és amely a létezés egy rejtett síkjára hívja fel a figyelmet. Mint mondtam, rejtett, de igazabb is, mint a hétköznapi életünk. Krisztus példázatai ugyanis a Valót írják le. A Valóságot. Nem egy „másik” világról adnak számot, egy képzelt, őrült, egyéni utazásról.
Hanem a létezés mélységéről. Ezt jelenti a mennyeknek országa. Ez az a keret, amelyben a mindenség megnyilvánul. Saját életünk legmélyebb keretei ezek. Ez pedig, néha bármely nehéz is meglátnunk, egy ünnepélyes lakoma!
Ahhoz, hogy ezen a lakomán igazán, szívből részt vehessünk, nem elég a kimondott szavak szintjén maradnunk. De még életünknek kimondott szintjén sem szabad maradnunk. Saját életünk kimondott válságain és múló örömein úgy kell át magunkat, mintha a lakoma, melyre meghívtak minket, egy csipkebokor-erdő közepén tartatna. Csak így juthatunk el abba a terembe, ahol életünk kimondatlan és kimondhatatlan alapjai léteznek, és amelyeket már csak szimbólumokban lehet kifejezni: ott terített asztallal vár lakomájára a király: Jézus Krisztus.
A karácsonyi belső átszellemülésről Bangha Béla, egy múlt századi híres jezsuita szerzetes, teológus is így ír:
„A mai emberek szeretnek szekularizálni, minden szentből és nemesből kiűzni a lelket s kihagyni az Istent. Mi ne engedjük szekularizálni a karácsonyt, ne engedjük puszta polgári ünneppé zsugorodni, amelyet bárban és lokálokban éppúgy meg lehet ülni, mint az éjféli misén, pezsgős üvegek és cigányzene mellett éppúgy, mint térdre borulva a Jászol előtt…"
„Ezért kell mindenekelőtt és minden felett hálásaknak lennünk szent karácsony napján, üdvözülendők serege vagyunk, boldog várományosai az Isten örök országának, a fény és szeretet, a boldogság és dicsőség örök otthonának, választott vitézei az Úr udvarának, polgárai az ő gazdag államának, — ezért kell örülnünk, ezért hálálkodnunk szent karácsony napján!
Boldog, aki megérti karácsony e csodás örömét s befogadja a szívébe a karácsony nagy Vendégét.”
Így, Szenteste után ez az örömteli feladat vár tehát ránk. Csendbe és az ünnepbe burkolózni, lenyugodni, és egy olyan utazást tenni meg, amit oly ritkán engedünk meg magunknak, csillagfény által vezetett pásztorként szívünk belsejébe vándorolni. Tegyük tehát hozzá a karácsonyhoz magunkat, évről évre épp csak egy kicsit jobban elmélyülve saját lelkünkben, közelebb és közelebb kerülve ezzel a fény valódi, lelki eljöttéhez.
Áldott karácsonyi napokat kívánunk minden kedves olvasónknak!